Számomra több előnnyel is jár, hogy nem roma hallgatókkal lakhatok együtt, élhetek egy kollégiumban. Elsőként szeretném megemlíteni azt, hogy a nem roma diáktársaim rendszerint nagyobb önbizalommal és bátorsággal rendelkeznek, így ők hamarabb kezdeményeznek akár egy nyelvvizsgára való felkészülést és annak megszerzését.
Ennek ékes példája az egyik szobatársam, Bakos Tamás, aki belevágott, ezt látva én is fellelkesültem és bátorságot kaptam arra, hogy kövessem őt ezen az úton. Nekem sokkal alacsonyabb az önbizalmam, az önértékelésem. Ha nem Tamás lett volna a szobatársam, úgy csak halogattam volna az angol nyelvvizsga megszerzését.
Szintén bátorságukat bizonyítja a nem roma fiataloknak, hogy külföldre mennek tanulmányutakra, itt első sorban most a Pém-lányokra gondolok, akik az Egyesült Államokba és Izlandra készülnek. Fontos megemlítenem Évát is, aki két szakon tanul, két eltérő egyetemen: egyik hivatás sem tekinthető egyszerűnek, már csak tanulás terén sem.
Ugyancsak jó példával állnak előttem a nem roma egyetemi társaim azzal, hogy az általuk választott szakokat magas szinten igyekeznek űzni. Nem elégednek meg a középszerűséggel, látom bennük a lelkesedést, a tüzet és szenvedélyt a tudás iránt.
Továbbá, jó megélnem, hogy a nem roma társaim elég nyitottak, „reformgondolkodásúak”, akik nem „dőlnek be” a romákkal szemben felállított sztereotípiáknak, ezért nem érzek előítéletet a részükről. Mindez pedig felszabadít engem, már csak azért is, mert az érzem, hogy emberként látnak engem.
Nem utolsó sorban pedig, úgy érzem, hogy sok szeretetet, törődést, oda figyelést és kedvességet kapok nem roma társaimtól a szakkollégiumban. Éppen ezért olyan nekem, mintha itt, ebben a közösségben egy második családot kaptam volna Istentől.
Szöveg: Lakatos Attila
Fotó: Vargosz
