Képzeld el, hogy minden nap reggel pontosan 6-kor keltenek, hétvégén esetleg fél hétkor. Te nyomban felpattansz az ágyból, de a szobatársaid sokszor visszaalszanak, olyankor neked kell őket is felrázni.
Gyorsan a ruhásszekrényhez sietsz, reméled, hogy nem vettek el a kedvenc pálmafás pólód, amit még anyukádtól kaptál. Szerencsére megvan, egy apró simítás az érdes pálmafatörzseken. Csak akkor szoktad felvenni, amikor meglátogat valaki, az pedig már nagyon régen volt, hiszen messze laknak a szüleid. Egy picit jobbra lépsz, és hosszasan keresgélsz a vállfák között, mert a ruháid közül legalább te választhatod ki, hogy mit veszel fel. Egy kék farmert és egy virágos pólót kapsz magadra. A fürdőben nagy a tolongás, ma inkább kihagyod az arcmosást.
7-kor már reggeli, a következő heti étlapot minden vasárnap függesztik ki az ebédlő falára, az első ablak melletti parafatáblára. Általában jóízűen eszel, de néha a kakaós csiga helyett szívesebben ennél virslit. Azt nagyon szereted, ha nem itt élnél, többször is ehetnél. Időnként, nem is eszed meg az ételt, de aztán mindig megbánod, mert nincs rosszabb, mint korgó gyomorral dolgozni.
Apropó munka… Már 5 éve, hogy egyszer megszámoltad, hogy pontosan 64 lépcsőfok vezet le a földszintre, ahol a szőnyegeket készítitek. Régen inkább a visszafogottabb színeket szerették az emberek, de az utóbbi időben már a megrendelések nagy részét a vibráló piros és a fűzöld teszik ki. A munkát szereted, befűz, átbújtat, kart le, majd ismét átbújtat, és így tovább. Gyorsan elrepül a hat óra. Ebéd, ismét fent a másodikon. Most lifttel mehetsz, mert te tolod Bélát a kocsival.
A legtöbb asztalnál négyen ülnek, három lakó és egy ápoló. Ők hozzák ki az ételt is, húsleves és töltött káposzta. Utána még egy narancs is jár. Délután beszélgetsz egy kicsit a többiekkel a közösségi szobában. Jani egy óvatlan pillanatban a kezedre teszi a kezét. Gyorsan elrántod, ilyet itt nem szabad, számtalanszor mondták az ápolók. Jani még új, csak egy éve jött, de majd megszokja itt a rendet. Visszamész a szobátokba, most kicsit egyedül tudsz lenni. Egy óra is kincset ér itt a magányból.
Fénycsóvaként világítja be a szobát a napsütés. Lassan az ablakhoz sétálsz, ahogy mindennap. Behúzód egy kicsit a függönyt, piros rózsás, egyáltalán nem illik a kék szobához. Ha egyszer saját szobád lehetne… Kinyitod a szabadon hagyott ablaktáblát, mögötte rács, de már megszoktad, hiszen 20 éve itt élsz. Pont rálátni innen a templomtoronyra. Szép kékeszöld, méltóságteljes, magas, és nagyon messze van. A várostábla viszont nagyon közel, épp az ablak alatt elterülő szántóföld mellett. A szántóföldön rozst termesztenek, de amíg nem nyúlik magasra, itt-ott nő néhány búzavirág is. Olyan szép liláskék, a kedvenc virágod. Bárcsak egyszer letéphetnél néhány szálat, beletennéd a közösségi szoba évek óta üresen álló vázájába. De legutóbb két éve voltál kint, akkor is a fogorvoshoz vittek. Nagyon fájt a fogad és csak a rendelőjében tudott ellátni.
Nem is tudtad, hogy úgy megváltozott a város. Pedig mekkora öröm lenne néha sétálni egyet, találkozni más emberekkel és körülnézni egy kicsit. Az épület udvarának már minden zugát felfedezted, pedig csak hétvégén visznek le oda is, amikor nincs munka. Nem olyan nagy, talán tízszer nyolc méteres beton, néhány fa, és alattuk barnára festett padok. De ott legálabb nem vesz körbe a fal, és friss a levegő. Holnap már péntek, szombaton lementek majd. Már alig várod! Vacsora utána is ezt gondolatot dédelgetve aszol el, és arról álmodsz, hogy egyszer talán lesz hova tovább menni.
*
Ezeket a sorokat a képzelet szülte, de elhangozhattak volna egy harmincas éveiben járó hölgy szájából is. Egy olyan emberéből, akiben még él a remény, hogy nem kell az egész életét a társadalomból kitaszítva leélnie. Kevesen merik több év után is remélni, hogy valahol egy városban vagy falun lehet egy saját szobájuk, ahol egy-két baráttal együtt sokkal nagyobb szabadságban élhetne. A legtöbb lakó a túlélés érdekében már lemondott a döntés jogáról. Az utóbbi egy-két hónapban, amióta sokunkat beszorított a járvány a saját lakásunkba, jobb esetben a kertes ház kapuján belülre, még jobban átérezhetjük, hogy milyen lehet annak a többezer magyar, fogyatékossággal élő embernek, akik 30-40 évet vagy akár egész életüket egy intézetben élik le.
Ezek az intézetek legtöbbször kastélyok, rezidenciák távol a lakott településektől, sokszor a határok mellett, melyeket a szocializmus idején koboztak el és alakítottak át, több-kevesebb sikerrel. Nagyon ritka alkalmaktól eltekintve soha nem hagyják el azt, még a fodrász és az orvos is inkább kijár hozzájuk. Pedig rájuk is ugyanolyan rosszul hat a bezártság, mint ránk, akik épnek gondoljuk magunkat. Amíg mi akkor eszünk és általában azt, amit szeretnénk, addig ők ezt nem tehetik meg. Amíg én eldönthetem, hogy milyen szoknyát vagy milyen nadrágot vegyek az üzletben, addig nekik azt kell hordaniuk, amit kapnak. Az adakozóktól, a gondnokuktól, a dolgozóktól, esetleg a még élő szüleiktől. Még számtalan ilyen apró és kevésbé apró döntés van mindegyikünk életben, amit a legtermészetesebben hozunk meg, nekik azonban esélyük sem nyílik rá. Mintha egész életünkben csak a gimis évfolyamunk tagjaival találkozhatnánk. De velük éjjel-nappal együtt kellene élnünk és a tanáraink lennének, akik mindent irányítanának egészen a halálunkig. Mindezt a gimnáziumunk egyik részében, ahol még a szekrényedhez sem lenne kulcsod. Ezek a felnőttek hasonló körülmények között élik mindennapjaikat.
A 2019/2020-as tavaszi félévben az ELTE gyógypedagógia szakán van egy tantárgyam, amely ezt a témakört járja körbe. Nagyon sok interjút elolvastam és megnéztem olyanokkal, akik kikerültek egy-egy ilyen helyről és teljesen megváltozott azóta az életük. De ők a kisebbség: az a három-négy ember, aki egy százfős intézetből egy-egy programnak, kezdeményezésnek hála kikerül. Pedig a legjobb az lenne, ha ők be sem kerültek volna. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy ezek az emberek 100 évvel ezelőtt még semmilyen segítséget sem kaptak. Ha túlélték a születésüket és a gyermekkorukat, akkor a család gondoskodott róluk, amennyire tudott, vagy koldusbotra jutottak. Akkoriban mindenképpen óriási segítség volt, hogy kialakították ezeket az otthonokat.
A lakók segítséget, ápolást, gondozást kaptak, és megoldódott az ellátásuk akkor is, ha nem éltek a szülők, vagy mindketten munkahelyen dolgoztak. A szocializmusra oly jellemző módon még a lakók egy része is kapott valamilyen munkát. Az azóta eltelt idő és a szociális háló kiépűlése azonban mára már lehetővé tenné, hogy ezeknek az embereknek jelentős százaléka közösségi vagy támogatott lakhatás keretein belül, mentorálás mellett valódi, szinte teljesen önálló életet élhessen és a társadalom tagjává váljon. Remélem, hogy a fenti írás segítséget nyújthat valamennyire ebben!
A téma iránt érdeklődőknek további olvasásra, megtekintésre ajánlom:
- KULCSprogram – https://kulcsprogram.blog.hu/
- Mindenki biztonságban van – https://www.youtube.com/watch?v=1VMGJL9KAxw
- Verdes Tamás: „A ház az intézet tulajdona” – A totális intézmények lebontásáról, humanizálásáról és modernizálásáról http://www.esely.org/kiadvanyok/2009_4/05verdes.pdf
Szöveg: Gusztos Éva
Fotó: Unsplash
