Bár most nem élek a RefoRom kollégiumában, de örömmel gondolok vissza rá, hiszen otthonként tekintek rá a mai napig. Hiszem, hogy otthonná egy helyet az ott élő emberek teszik.
Így volt ez az én esetemben is. A RefoRom egyszerre otthon cigány és nem cigány származású diákoknak. Nekem ez jelentette a legtöbbet. Így lehettem önmagam, amit más kollégiumban, ahol ezelőtt éltem, nem tapasztaltam. Azt gondolom, hogy teljesen otthon vagyok mind a cigány és nem cigány közösségekben.
Ez azért is van, mert édesapám cigány, míg édesanyám nem. Otthon nálunk karakteres volt a cigány kultúra, amibe otthonosan mozogott anya közeli családja is. Közös étkezések, ünnepek, ezek mind természetesek voltak számomra. Ezek később értékelődtek fel nálam, amikor rájöttem, hogy a nagyobb társadalomban ez nem így van. A RefoRomban ezt újra megtaláltam, és hálás vagyok érte. A közös együtt töltött pillanatokért, és azért, hogy önmagam lehetek. Cigányként. Egyetemistaként. Emberként. Keresztényként.
Fontos számomra az együttélés, mert a nagy egyetemi közegben nem olyan könnyű más roma hallgatókkal találkozni. Nem könnyű olyan hallgatókkal találkozni, akik annyira nyitottak a roma kultúra, az együttélés iránt, hogy beköltöznek egy cigány szakkollégiumba. A RefoRomban azonban ott vannak. Ott vannak olyan nem cigány diákok, akik bátran kimondják egyetemi társaiknak, hogy ők egy cigány szakkollégiumban laknak.
Sokat tanulunk tőlük. Hogy mit? Büszkeséget és reményt. Lehetünk büszkék származásunkra, és reményt, hogy amikor azt mondjuk, hogy ez csak együtt mehet, azt itt kicsiben meg is élhetjük. Ezt jelenti számomra az együttélés, és remélem egyre több egyetemistának lesz majd benne része.
Szöveg: Sztojka Szabina
