Óvodában nem éreztem semmilyen különbséget magam és társaim között. Mindenki játszott mindenkivel, de az én legjobb barátom mégis csak az egyetlen, úgymond “más” kisgyerek lett. Édesapja arab volt, édesanyja magyar. De ez akkor nem volt tudatos választás bennünk.
Játszottunk a magyar gyerekekkel is, csak volt közöttünk utólag visszanézve valami titkos szövetség, és ez annyiban nyilvánult meg, hogy ebédnél egy asztalhoz akartunk mindig ülni, de nem közösítettek ki minket, és mi sem másokat. Semmi rossz érzésem nem volt a négy óvodai év alatt, és nem is tudtam mi az, hogy cigány vagy magyar. Általános iskolába a Józsefvárosba jártam, ott is lakunk jelenleg. Ez a Losonci téri iskola volt a lakótelep közepén.
Etnikailag vegyes volt nagyon, sok kínai gyerek is járt oda, és talán egy picivel több cigány lehetett, mint magyar. Alsóban nem tudtam megállapítani külsőről, hogy ki cigány és ki magyar. Nem is tettem különbéget, gyerek volt számomra mindenki. Soha nem bántottak meg származásommal, és én sem senkit. Nyilván azon a környéken, és abban a suliban ez nem számított, megszoktuk, hogy együtt vagyunk.
Aztán a Snétberger-táborban is szoros közösség alakult ki a résztvevők között, hiszen ott egy évből összesen 12 hetet össze voltunk zárva. A zene összekötött minket – persze romák voltak többségben, és azt is lehetett észrevenni, hogy a magyar gyerekek próbálnak velünk jóban lenni, alkalmazkodni hozzánk.
Én szerencsés vagyok, sosem éreztem semmi rosszat, ha magyarok között voltam, nem ért semmilyen rasszista megjegyzés sem. Családom nem hangoztatja a roma-magyar kérdést, ezert sem tudtam kiskoromban hogy ki micsoda, és ez felnőtté válásomban is így maradt, ugyanúgy vagyok és viselkedem romák és magyarok között.
Az anyanyelv, az ünnepek, az ételek, a zene mind-mind hidat képez közöttünk. Aki akar, az megáll a hídon középen. így nem okoz feszültséget magának és másnak sem.
Szöveg: Horváth Balázs
Fotó: Unsplash
