Baranya megyében nőttem fel, egy Gilvánfa nevű faluban. A szomszédos településre, Magyarmecskére jártam általános iskolába, ahol cigányok és nem cigányok egy helyen tanultunk. Ott nem volt kérdés az előítélet, vagy lehet, hogy csak nem vettem észre. Amikor középiskolába kerültem Pécsre, olyan volt, mint ha kikerültem volna a nagyvilágba.
Kiszakadva a burokból, 40 kilométerre az otthonomtól, nem volt könnyű számomra az ingázás, de tudtam, hogy ez az egyetlen kiút ahhoz, hogy a célomat elérjem. Ez a cél akkoriban még az érettségi volt. Ma már a diploma. Kollégista nem szerettem volna lenni, középiskolában sok lett volna már egyszerre a változás. Éreztem, hogy nem fogom így jól érezni magam, ha távol leszek a buroktól. Ebben az időszakban már előtérbe került az is nálam, hogy a származásom miatt hátrányt szenvedhetek, és megismerkedtem az előítélettel.
Ezért úgy láttam jónak, hogy iskola után, ami egy újabb, „meleg kályha volt”, kollégium helyett inkább mindig hazajövök a családomhoz, ez lesz a legbiztonságosabb, mindenki számára. Én szerető burokban nőttem fel, amiért egyrészt hálás vagyok, és amiért szenvedek is most a naivságom miatt. (Megjegyzés: ideje lenne megerősödőm végre! Sokan gonoszak, érdekvezéreltek, kapzsik, rafináltak. Sajnos ezt is figyelembe kell vennem, és én is egyre bűnösebbnek is érzem magam, ebben a rohanó, pénzéhes világban).
Pécs és a középiskola elvégzése után egy még nagyobb világba csöppentem bele, hiszen Budapestre jöttem egyetemre. Közeledve az álmaim felé mindentől óvtak a szüleim, hogy ne találkozzak a rossz dolgokkal. Talán túl is tolták egy kicsit ezt középiskola alatt, mert soha nem mehettem szórakozóhelyekre, kirádulásokra, a barátaimmal, osztálytársaimmal akikkel jól kijöttem. És igen, voltak köztük nem romák is!
Sajnos még a szalagavató bálomon sem tudtam rendesen részt venni, hiszen csak kívülről szemlélhetem meg az eseményt, aztán haza is mentünk. Szóval megvolt a szigor, és a megfelelési kényszer is általam, legkisebb utolsó gyerekként a családban. De mindemelett tudtam hogy ki kell törjek, van egy fontossági sorrendem, aztán jöhet a szórakozás, meg a szerelem. Így csak az volt előttem, hogy tanulok, ami a legfontosabb. Ez a dolgom. És később könnyebb lehet a jövőm, és visszaadhatom a támogatást a családomnak.
Amikor Budapestre kerültem, nem gondoltam az előítéletekre, hiszen tudom, hogy Isten felettem áll és egyengeti az utamat. Nem vagyok egyedüli roma a kollégiumban, és mint roma, tudom milyen – akármennyire féltetek is a szüleim –, ha az embert származása, bőrszíne, előítéletessége, miatt megvetik, elutasítják. Éppen ezért úgy gondolom – és cselekszem is – számomra nincs különbség ember és ember között!
A közösségünkben, a Budapesti Református Cigány Szakkollégiumban számomra nem okoz gondot együtt élni nem, mert nincs rossz tapasztalatom ezzel kapcsolatban, sőt, a RefoRom az első kollégium az életemben. Másrészt, fontosnak tartom hogy ne szegregált intézményként működjünk.
Nagyon szeretek a kollégiumban együtt lenni együtt beszélgetni az etiópiai barátaimmal, például Afworkal. Hiszen mindnyájan egyek vagyunk, mindnyájan másak vagyunk, és ettől vagyunk érdekesek és értékesek. Sokat tanulhatunk egymástól!
Szöveg: Bogdán Erika
Fotó: Vargosz
