Világunk minden részén fontos, hogy mi a kulturális örökséged, milyen színű a bőröd, milyen meghatározó jegyeket viselsz magadon, milyen csoporthoz tartozol. Ezek, helyzettől függően sokszor előnyök és pozitívumok. De sokszor lehet egy megvetési pont is. Sőt sok esetben a környezetünk megtanít minket szégyelni, azt, akik vagyunk, akiknek Isten teremtett. Megtanuljuk szégyelni családunkat, kinézetünket, tulajdonságainkat, önmagunkat.
Erre emlékeztetnek a következő szavak. Eszter így mesél az örökbefogadásáról: „Akkor fogadunk el, akkor nem szégyellünk, ha nem tűnsz annak, aki valóban vagy. Ne légy önmagad, légy valaki más akkor majd jó leszel.” Így mélyedt el ez az üzenet Eszterben az éveken át. A családon kívüli kapcsolataink nagyon fontosak, például az iskolai barátok vagy a munkatársak. Tudjuk milyen nehéz az, amikor egy közeg, például az iskolatársak nem fogadnak el, csúfolnak, kiközösítenek. Krisztián, ahogy másik is, megtapasztalt hasonlót. Minden ilyen negatív tapasztalat ellenére ezt mondta: „Szerintem a cigányoknak nehéz lesz elérni egy olyan pozíciót, amikor megbecsülik már őket. Nehéz út lesz, de sikerülni fog.”
Úgy képzelem a kánaáni asszony is ezeket a szavakat mondta, amikor eltökélte „Nehéz lesz, de sikerülni fog.” Így képzelem el az ő történetét a biblia szavainak hatására.
Az elmúlt napjai nagyon nehezek voltak. A mai nap talán a legnehezebb. Azt gondolta, hogy nem bírja már ezt tovább, nem tudja tovább csinálni így egyedül. Elfáradt. Elég volt. Na de ezt, a gyengeségét sosem mutatná meg a lányának. Erősnek kell lennie érte, hisz beteg és csak ő van neki. Bár nem hagyhatná magára, szüksége van arra, hogy most egy picit egyedül legyen. Egy kicsit csak… Így miközben a lánya elaludt, ő a háztól távolabb leült egyedül.
Hosszabb idő után, mint ahogy képzelte, amikor a könnyei már megszáradtak és az út poraival keveredve nyomott hagytak az arcán, tudta, hogy ideje hazamenni. De éppen, amikor elindult volna két férfit hallott beszélgetni.
„Nem tudom mit keres itt ezen a messzi pogányok lakta földön ez a zsidó férfi.”
„Lehet eltévedt… Kinek a fiai is? Vagy hogy hívják egyáltalán? Ja igen, Jézusnak. Jézus Názáretből.”
És ezzel elsétáltak a nő mellett, rá sem néztek. Miért is tették volna?! A kánaáni asszony nem tudta, hogy mi lelte, de érezte, nem, tudta, hogy meg kell találni ezt az embert. Hallott már róla ezelőtt. Segíthet a lányán. Hallott történeteket meg szóbeszédet csodákról és gyógyulásokról. De…
„Miért is foglalkozna valaki olyannal, mint én?” – gondolta – „De azt is mondják, hogy meggyógyította a kapernaumi százados szolgáját. Segíteni fog nekem. Nehéz lesz, de sikerülni fog.
És ezzel a meggyőződéssel elkezdett szaladni, és ahogy a remény öröme feléledt benne fel is nevetett egy picit. Évek után talán először.
Majd pár órával később ennek az örömnek bármi nyoma nélkül, de egy hajszálnyi reménybe kapaszkodva térdelt ennek a Jézus lábánál. A piszokban térdelt Jézus előtt, a könnyek nyomai még mindig láthatóak voltak az arcán. Lehet még korábbról, vagy talán attól a kiabálástól és jajgatástól, ami által remélte, hogy meglátja őt. A legrosszabb félelme vált valóra. Elutasították, lenézték, elküldték, mondva, hogy nincs számára itt semmi. Nem volt számára semmi azért, aki volt. Egy pogány, egy szegény asszony.
Egyszerűen nem értette hogyan történhetett ez. Annyira reménykedett. De már a szavakat sem értette, amelyek elhagyták az ajkát. Dávid fia. Gondolt arra is, hogy feláll és elmegy. Az talán kevésbé lett volna megalázóbb, mint ez az ember előtt térdelni. De persze ő már tudta, hogy ő több mint egy egyszerű férfi. Tudta, hogy ez az egyetlen lehetősége. Ő az egyetlen lehetősége. Senki más nem tudja meggyógyítani a lányát, csak…
„Uram, segíts rajtam.” – suttogta.
„Nem jó elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak…”
Ennek hallatán a kánaáni asszony fájdalmában felrántotta a fejét. Úgy érezte mintha valaki felpofozta volna. Jézus szemébe nézett és ezt mondta:
“Igen, Uram. Lehet, hogy csak egy kutya vagyok. Ott vagyok, az asztal alatt, ahol még a morzsákért is harcolni kell. De ez vagyok én, messze a tökéletestől. Nincs másom csak a beteg lányom. Nincs másom csak ez a remény, hogy egy morzsa leesik az asztal alá. Ez vagyok én, minden, amit látsz. Tudom, hogy egy vagyok a legkisebbek közül, de itt térdelek előtted és egy morzsáért könyörgöm. És az a morzsa elég lesz.”
„Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, ahogy kívánod.”
Új közegbe érkezve sokan félünk az elutasítástól. Én biztos. Hisz megtanultam én is szégyelni azt, akinek Isten teremtett. De ez az egyszerű kánaáni asszony valami nagy dolgot tanított meg nekem. Megtanított bátornak lenni. Megtanított letérdelni Jézus elé úgy ahogy vagyok. Megtanított elfogadni azt, aki én vagyok. Mert önmagadnak lenni a legnagyobb bátorság ebben a világban. Bátorság lenni. A legnagyobb hit őszintén Isten előtt térdelni úgy ahogy vagy bízva abban, hogy ez neki elég.
Jézus ezért született meg erre a világra, azért vállalta a szégyent, lenézést, megvetettséget, végül a halált is, mert szeret minket. Jézus azt fogadja el, azt szereti és azért halt meg akik mi valójában vagyunk. Nem azért, akik lenni szeretnénk vagy akinek a környezetünk szeretné, hogy váljunk. Ezt ismerte fel a kánaáni asszony. Jézus szeretete, kegyelme nem azon áll, hogy ki vagy, hogy hova születtél, hanem azon, aki Jézus maga. Ezt megérteni volt az a nagy hit, az az ajándék. Ezt az ajándékot szeretné Isten is, hogy elfogadjuk. A hit bátorságát. Bátorság hinni azt, hogy aki vagy, az kell Istennek.
Jézus a kánaáni asszonytól, Esztertől, Krisztiántól és tőlem is azt várja, hogy legyen hitünk és bátorságunk annak lenni, akinek teremtett, és ugyanezt várja tőled is.
Ez természetesen nehéz, hisz a környezetünk már a következő pillanatban azt mondhatja és mondja is, hogy aki vagy az nem elég senkinek. Éppen ezért, emlékeztessük egymást arra, amire a zsoltáros is tanít minket: legyünk nők vagy férfiak, cigányok vagy nem cigányok, fiatalok vagy idősek, mind megrendítően csodálatos teremtményei vagyunk Istennek. Legyen bátorságunk ezt elhinni és ebben élni.
Szöveg: Sztojka Szabina
