Habár én a szakkollégiumban nem vagyok bent lakós, szeretnék a romák és nem romák együttéléséről írni. Ha nem is a szakkollégiumból, de máshonnan azért mégis tudom milyen érzés. Például ott az iskola, mindenki második otthona. A fél napomat – gimnázium –, ott töltöttem el és az egész osztályból egyedül én voltam cigány. Párszor megkaptam már azt a kérdést, milyen érzés? Erre mindig ugyan azt válaszoltam: Jó. Természetes. Ha egy olyan iskolába jártam volna, ahol minden egyes tanuló roma, a válaszom ugyan az maradna.
Sosem tettem különbséget senki az emberek között: én úgy gondolom minden egyes ember egyenlő. Az, hogy valaki cigány, magyar, sötét bőrű, zsidó, stb., az nem jelent semmit. Ezek csak címkék. Számomra nem léteznek ilyenek, csupán emberek. Lehetséges, hogy én gondolkodom rosszul. Akik így gondolják, azoktól elnézést kérek azért, hogy nem látom a logikát vagy a büszkeséget abban, hogy felcímkézzem magam, vagy megítéljek mást a ráakasztott címkéje alapján.
Ilyen alapon, sosem értettem, ha valaki arra volt büszke, hogy ő német, cigány stb. Mi nem tettünk ezért semmit, szerintem erre nem kell büszkének lennünk, másfelől viszont szégyellni sem kell! Ha valamire büszkék szeretnénk lenni, azok legyenek a tetteink és az emberségünk minősége!
Vagyok olyan szerencsés, hogy szinte majdnem minden ismerősöm, és jó barátom így gondolja. Éppen ezért számomra sosem jelentett sem többet, sem kevesebbet romaként nem romák közt élni, mintha romaként romák közt éltem volna. A nem roma osztálytársaimtól soha egy rossz szót nem kaptam hova tartozásom miatt, ők egy dolgot néztek valakin: jó ember vagy rossz. Ami igazán fontos a belül található. Vagy ahogyan A kis hercegben olvashatjuk: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Szöveg: Horváth Flórián
Fotó: Dezső Attila
