Egy gyermek, aki elveszíti szüleit és családját, elveszti biztonságát, a gyökerét, az örökségét, önmagát. Egy olyan gyermeknek, aki állami gondoskodásban nevelkedik fel, nehéz beilleszkednie a társadalomba, ami sokszor elvárás felé, miközben teljesen más szocializációban éli életét.
Iszonyú megpróbáltató önálló életet kialakítania, hiszen eddig kiszolgáltatott helyzetben volt. Ha nem sajátít el olyan praktikákat, melyek segítenek abban, hogy „életképes” legyen, az tulajdonképpen ahhoz hasonlít, mint aki úgy akar kiolvasni egy könyvet, hogy nem ismeri a betűket. Nehéz beleélnie egy kívülálló személynek egy ilyen életformába, de mégis ugyanúgy kell teljesítenie egy állami gondoskodásban lévő fiatalként, és utána felnőttként is. Persze kapnak némi támogatást és segítséget, de saját véleményem szerint ez csekély.
Elsősorban úgy gondolom, nem anyagi vagy fizikai (persze fontos) segítség a legfontosabb, ami helyrehozza a sérült élethelyzetet. Helyreállító segítség tud lenni egy vagy több olyan kötődést nyújtó személy, aki biztonságot, motiváló erőt, reményteljes jövőt képes átadni (nem csak ideig-óráig). Ha őszintén elgondolkodom erről, a ma emberei között kevés az ilyen lelkületű hozzáállás. Persze mondhatjuk, hogy ez nem mindenkinek a kötelessége, de felvetődik a kérdés, hogy egy tanár, egy nevelő, egy pszichológus, egy intézményvezető, egy önkéntes, egy nevelőszülő, egy barát, családtag vagy a keresztyének hogyan állnak az ilyen sorsú emberekhez. Nagyon nehéz kérdések ezek. Elég csupán annyit nyújtani, amennyi az előírás, a papírt látom csak, vagy magát a személyt is? Mi okozza a sikerességet, ha valaki kitör, vagy épp elindul a lejtőn?
Ez egy igazán komplex szituáció, és természetesen elég tág a lehetőség arra, miként lehet javítani a nehézségeken. Én egyet szeretnék kiemelni, ami leginkább eltörik, ami a legfontosabb véleményem szerint, az pedig a kapcsolati kötődés. Jól tudom azt, hogy az ember az ember, egyszer szárnyal, máskor elbukik. Ezért is gondolnám a legmegbízhatóbb személyt ajánlani elsősorban, aki nem ember, hanem Isten. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy nagyon nehéz túllátni azon, hogy Istent ne hasonlítsuk az emberhez. Azt gondoljuk, olyan képem van: elhagyott az apám és/vagy az anyám, az Isten is lemondott rólam, ha megvertek/megerőszakoltak, átvertek, utáltak, az Isten is ilyen velem.
Ez egészen addig van így, amíg Ő a kegyelméből ki nem jelenti magát nekünk. Persze nagyon fontos az, hogy mi, keresztyének készek legyünk képviselni, bemutatni, átadni az örömhírt, a jóhírt. A másik ilyen gyógyító eszköz pedig az emberi kötődés tud lenni. Maga Isten is bíztat bennünket arra, hogy legyünk figyelemmel az árvákra és az özvegyekre: „Tiszta és szeplőtelen istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban…” (Jakab 1,27).
Pontosan azért, mert azon a rétegek közé tartoznak, akik a legkiszolgáltatottabbak. Öröm lenne látni, ha egyre több ember merne és lenne aktívabb. Miért is? Mert életeket lehet menteni ezzel. Emberi létünk legfontosabb eleme a szeretet, amelyet egymással és Istennel élünk meg. Ennek kellene a legfontosabbnak lennie az életünkben, mégis gyakran van úgy, hogy hátrébb helyezzük a fontossági sorrendben. Elsőbb a pénz, a karrier, az önmegvalósítás, a hobbi és még sorolhatnám… Egy élet akkor minőségi, ha van benne szeretet, amelyet elsősorban adunk, és de ugyanúgy kapunk is. Lehet rózsaszínnek tűnik, amit említek, de ha megkérdeznénk magunktól, mi volt a legértékesebb dolog az életünkben, utolsó perceinkben visszatekintve nem hinném, hogy egy autót, házat, karórát vagy bármi hasonlót említenénk.
Számomra ez a jelenség nagy jelentőséggel bír, szívemen viselem. Sokat gondolkodom, hogyan lehetne hatékonyabban jelen lenni és dolgozni azon, hogy pozitív változás induljon el.
Szöveg: Gáspár Barbara
Fotó: Unsplash
