Én egy kis, Borsod-megyei faluból, Rakacáról származom. A település a magyar-szlovák határtól körülbelül 15 kilométerre található. Itt mindig is voltak mélyszegénységben élő emberek. Ezzel el is árultam, hogy az alábbi írásom ezeknek az embereknek a mindennapjairól fog szólni.
A minap láttam az interneten egy rendkívüli videót, amelyben egy család volt látható. A családnak volt körülbelül öt vagy hat kisebb gyermeke, és kettő nagyobb – hihetetlen szegénységben éltek. Ki merem jelenteni, Rakacán szintén vannak ilyen családok, akik így élnek. Sőt, talán mindenhol, főleg itt, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Rakaca környező kistérségei sincsenek jobb helyzetben.
Biztosan mindenki hallott már Csenyétéről. Ott mindenki nagyon nagy szegénységben él. A falu körülbelül 2 0kilométerre van tőlünk, és senki sem karolja fel a lakóit. Akik eddig megkérdezték, hogy honnan jöttem, és választ adtam (nyilván sokan nem is hallottak még a helyről), meséltem nekik a falu helyzetéről, az emberekről. Sokan úgy élnek itt, mintha az őseik sohasem törtek volna ki 15. századból, és a leszármazottak sohasem jutottak volna el a 21. századig. Néhányan arra a szintre sem értek el, hogy nem, hogy értelmesen beszélni, de egy értelmes szót sem tudnak kimondani.
Sokan mondják nekem, hogy megérdemli ezt az életmódot az az ember, aki nem keres magának munkát, és hagyja, hogy a gyereke így éljen, ilyen körülmények között. A válaszom erre mindig az szokott lenni – mivel én ismerem az itt elő embereket –, hogy tudom, hogy semmi lehetőségük lépni, de néhányan olyan elesettek, hogy külső segítség nélkül képtelenek ellátni magukat. Ez egy olyan kis falu, hogyha el szeretnél menni vásárolni, két órát kell utaznod miatta. Dolgozni semmi esélyük azoknak az embereknek, akiknek nincs jogosítványuk. A szüleim a világjárvány magyarországi megjelenése előtt egy nap 120 kilométert utaztak azért, hogy dolgozni tudjanak. Ezek az emberek mindennap megküzdenek azért, hogy enni tudjanak. Úgy gondolom segítségre van szükség.
Nem csak cigány embereket ismerek, akik így élnek. Ennek nem is az a lényege, hogy csak cigány emberek élhetnek így. Én értem, hogy ez egy kicsi falu, és a környező térségek is nagyon kicsik, de ezekről az emberekről sem kell megfeledkezni. Amíg a nagymamám élt, folyamatos segítséget nyújtott a családom a Rakacán élő embereknek. Ruhákat, élelmiszert, konyhai eszközöket osztottunk nekik, de ennek lassan már nyol éve. Nem azt mondom ezzel, hogy a családom tartotta el az itt élő embereket, de csak nekünk volt lehetőségünk segíteni.
Szeretjük az itt élő embereket, és ha még mindig megtehetnénk, segítenénk most is. Hogy ha mindenki csak egy picit adományozna, a világ jobb hely lenne. Tisztában vagyok vele, hogy lesznek mindig is szegény emberek, de már rég nem itt kellene tartanunk. Igaz, hogy ma már egyre több programot indítottak, amely a gyermekek megsegítésére és az éhínség enyhítésére szolgál. Volt szerencsém kiskoromban néhány ismerőssel egy ilyen programban részt venni. A program lényege az volt, hogy segítsenek a gyerekeknek technikai fejlődésben, így 50 darab laptopot adományoztak a rakacai hátrányos helyzetben lévő gyerekeknek, amit nekünk kellett volna szétosztanunk. Ennek már körülbelül tíz éve, de a laptopot nem kapták meg azok a gyerekek, akiknek szükségük lett volna rá, ugyanis ennyit ér külsős emberek szava, ha segítségről van szó. Minden helybéli ember csak helybéli emberre számíthat. Ezt már megtanultuk az évek során.
Szöveg: Dányi Amarillisz
Fotó: Unsplash
