Babindák István: In memoriam cigány népem
„Megmaradt cigány népem
elhunyt halottainkat
őrizzük meg szívünkben“
Istenem
Amit megtettél nekem, nagyon fáj.
Láttad gyermekeink fekete szemébe a fájdalmat?
Hallottad anyáink, s asszonyaink fájdalmas jajgatását?
Láttad a büszke apának könnyező szemét?
Az öreg bölcsnek megfáradt lehajtott fejét?
Nem szenvedett népem eleget?
Nem könnyeztek többször szemei, mint táncoltak lábai?
Népemet sártengerbe fürödni, majd halni hagytad őket!
A cigány is az ég felé sírja el bánatát.
Összeszorított kezeik feléd mutatnak.
Adj nekik erőt, hogy újra felálljanak.
Megmaradt gyermekeinek
reményt csókolhassanak homlokukra,
Úgy fázom.
Istenem!
Takard be mezítelen testünk!
A vers megszólítással indul, melynek címzettje maga Isten. Ilyen értelemben a műfaja himnusz, mert Istentől kér segítséget, hozzá fohászkodik, ahogy az elején ki is derül.
A vers alaphangulata negatív, lehangoló, az elhunyt szeretteiről emlékezik meg a lírai én, Istent számon kéri a sorscsapásokért.
Egyébként az Isten megjelenítése gyakori a cigány témájú versekben, szorosan kapcsolódik a kultúrájukhoz.
Engem az fogott meg ebben a műben, hogy konkrétan, őszintén fogalmazza meg az érzelmeit, ettől vallomásossá válik a mű. Pozitív zárlatot ad a végén megjelenő, magukat Istenre való végső rábízás gondolata.
Szöveg: Lakatos Gergő, Fotó: Kalocsai Richárd
