Vörösmarty Mihály – A vén cigány
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Verselemzésem tárgyául ezúttal Vörösmarty Mihály A vén cigány című versét választottam. Több okból kifolyólag esett erre a választásom: egyrészt azért, mert nemrég ünnepeltük március 15-ét, de idén a koronavírus miatt nem tettem ki a kokárdát. Nem éreztem, hogy ez az a nap, amelyiken minden évben, általános iskolában és gimnáziumban verset szavaltam, vagy a kórusban énekeltem. Emlékszem még, hogy általánosban milyen érzést keltett bennem ez a vers, amikor hetedikben olvastuk és elemeztük. Nagyon tetszett a címe, és a szomorúsága is, amely illett a cigánysághoz is.
Ez a vers az 1848-49-es szabadságharc és forradalom leverése után íródott, ennek tudható be a benne érződő szomorúság. A cigány ebben a versben egyrészt a szenvedélyt, a táncot, az ivást, mulatozást személyesíti meg, másrészt pedig maga a szomorúság is, mint ahogy a költő írja: „Egyszer fázott, másszor lánggal égett.” Vörösmarty ezzel a két érzéssel szemlélteti a forradalom végét, mert minden pozitív, amit a cigány jelent, az elmúlt. A költő végig a zenész vén cigánnyal beszél, mintha éppen akkor lenne egy olyan mulatozáson, melyen felejteni akar.
A következő sor minden versszak végén, refrénszerűen visszatér: „Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonobul bot, Sziv és pohár tele búval, borral Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.” Mintha valamilyen bordal lenne.
Ebben a versben tehát a cigány a mulatozás és a szomorúság szimbóluma egyben, és ő az a személy, akihez a költő beszél. Zenész cigányról van szó: úgy épül fel a vers, mint egy bordal, és a melléknevek, jelzők is a zenéhez kapcsolódnak. A költemény születésének idején sok cigányok muzsikusként kereste kenyerét, az uraknak játszottak, általában hegedűn. Emellett azért is hegedű, mert az a leginkább olyan hangszer, amely az ember szívéhez szól, és képes meghatni, illetve egyéb érzelmeket kiváltani.
A vén cigányban a cigány csupán pozitív jelentéssel bíró szimbólumot jelent ebben a versben, a magyar zenéhez közel álló muzsikus cigánnyal szemléltetve.
Szöveg: Bangó Henrietta
